Őseink elmúláshoz való viszonya megegyezett más ókori népek felfogásával, miszerint a halál az élet folytatása, csak nem ezen, hanem a túlvilágon. Ez a szemlélet alapján számos használati tárgyat, fegyvert, ékszereket temettek az elhunyt mellé, rangjához méltó módon.
1834 óta sok száz honfoglaláskori sírt tártak fel a régészek, amelyek vizsgálatával nemcsak a temetkezési szokásokra vonatkozóan vontak le következtetéseket, de a 20.századi történész László Gyula, az akkori társadalmi szerkezetre is tett megállapításokat őseink szokásaiból.
Halottaikat arccal az őshaza fele, kelet felé tájolva temették el, soros temetkezéssel. László Gyula 1944-ben Tiszabezdédben az 1896-ban feltárt 18 soros temető alapján arra a következtetésre jutott, hogy itt minden halottnak előre meghatározott kijelölt helye volt. László szerint itt egy nagycsaládot temettek el, ahol középen a családfő volt, tőle jobbra a nők, balra pedig a férfiak feküdtek rangsor szerint. Ez megegyezik a jurtában jellemző ülésrenddel, csak annak a tükörképe. Mivel eleink úgy vélték a halál utáni élet az evilági folytatása, csak annak tükörképe, ennek tudható be, a fordított elrendezés, ahogy a halott mellé temetett tárgyakat is az ellenkező oldalára temették, mint ahol használta őket. A családfő mellett a legrangosabbak feküdtek, ezt a nyílhegyek száma alapján következtette ki, amelyek a sor szélei felé csökkentek. Jellemző volt a 10-11.században, hogy lovaikat is eltemették az elhunyttal együtt, feldarabolva. A tiszabezdédi sírban is találtak ló koponyákat, lábszárcsontokat is. Ez a nagycsaládos temetkezési forma valószínűleg nem volt olyan elterjedt honfoglaló őseink körében, mint ahogy azt László Gyula gondolta. Kevés ilyen sírt találtak, Bashalomban és Karosban voltak még ilyen emlékanyagok. Az újabb kutatások inkább abba az irányba mutatnak, hogy a 10-11. században olyan megtelepült falvak jöttek létre, ahol állattenyésztéssel, földműveléssel foglalkoztak, és kiscsaládos modellben éltek. Ennek a szemléletnek az elterjedéséhez alapvetően a szegényes berendezésű sírok feltárása vezetett. Mindazonáltal az 1834 óta feltárt sírok nagyon változatos képet mutatnak, alapvetően három temetkezési formát különböztetünk meg honfoglalóink között. A magányosan eltemetett előkelőségekét, de ide sorolható a már fent említett a nagycsaládos modell is, a középrétegét és a szegényekét.
Az elmúlt időkben három jelentős feltárás történt. 2003-ban Balatonújlak-Erdődűlőn került elő egy 17 sorból álló sírgödör. Mivel a sírokban a Provence-i Hugó és II. Lothar által vert pénzérémék is voltak, így jól datálható a 10-század utolsó harmadára, vagy az azutáni időszakra. A sír gazdag volt fegyverekben, ékszerekben, lószerszámokban. A genetikai vizsgálatok alapján valószínűsíthető a sírban elhelyezettek közötti vérségi kapcsolat.
2012-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tarpa határában tárták fel egy honfoglaló harcos sírját, lábainál lovának bőrével, koponyájával és lábszárcsontjaival. A holttest mellett pedig tegez és nyílhegy maradványok is voltak, tükrös elrendezés alapján, a halott bal oldalán.
2018-ban pedig Budapesten, a harmadik kerületi Harsánylejtőn tártak fel 44 sírt. Itt nem találtak fegyvert, a nők ékszerekben voltak eltemetve. Valószínűleg egy köznéphez tartozó csoport maradványait találták meg.